2. fejezet - Ismerkedés

Beléptem a kávézóba, és egyenesen Sophia asztalához igyekeztem.
A keresztanyám sok tekintetben hasonlít rám, bár nem vagyunk vérrokonok. Neki is ugyanolyan vastag, sötét haja van, mint nekem és ugyanolyan tiszta, hibátlan bőre. Se egy pattanás, szemölcs, de még anyajegy se. Aztán sokan mondják még a szemünket. Nem a színét, vagy a vágását, hanem inkább a nézésünket. Azt ahogy az emberekre nézünk.
 - Sophia! - köszöntöttem  mosolyogva, mikor odaértem az asztalhoz. - Már vártam, hogy lássalak.
 - Szívem, óh, Lana, én is, drágaságom! - felállt és szorosan átölelte a vállamat. Hosszú barna haj keretezte kicsit ráncos és megviselt, de boldog arcát. - Hogy utaztál? - érdeklődött, miközben letelepedtem mellé.
 - Jól, de azt követően eltévedtem, itt Mystic Fallsban egy Damon nevű fiú pedig elhozott ide. - vallottam be röstelkedve. Sophia fejét hátravetve felnevetett.
 - Mint amikor kicsi voltál és eltévedtél az állatkertben. - nosztalgiázott, aztán kicsit aggódva méregetett. - Damon Salvatore?
 - Igen. - válaszoltam meglepetten, mire a keresztanyám arca elsötétült.
 - Kicsim, tudom, hogy ő nagyon jóképű és elbűvölő fiatalember, de nem igazán - hogy is mondjam? - nem valami megbízható. És elég veszélyes is. - nézett rám aggódva.
 - Ne aggódj Sophia, távol tartom magam tőle. - mondtam, mint egy engedelmes jó kislány, holott biztosan tudtam, hogy nem így lesz.
 - Nos, azt nem bánnám. - értett egyet velem, láthatólag nyugodtabban.- Akkor mesélj, mi hozott ide, persze a nyilvánvaló okokat leszámítva. - kért, miközben előredőlt ültében.
 - Őszintén szólva hiányzott egy szerető szülő, és rád még mindig emlékeztem, ha másoktól el is távolodott a "családunk" És igazából már rohadt elegem is volt. A suliból, a szüleimből - ismét - a kórosan tiszta és modern, fényűzést sugárzó, de abszolút nem otthonos házból, és a folyton lábatlankodó cselédekből. Csak be akartam zárkózni egy hétre, egyedül lenni és gondolkodni, vagy csak duzzogni, hátha észrevesznek, de ezzel az erővel akár egy vázát is széttörhettem volna a fejükön. Szóval már idáig voltam. - mutattam a fejem fölé.
 - Mindenesetre nem panaszkodom, hogy itt vagy, nekem sincs családom, már hosszú ideje. - egy pillanatig a semmibe révedt, majd szívmelengetően rám mosolygott. - Jó, hogy itt vagy. Sajnálom, hogy nem tudtam otthon főzni valami jó kis kaját, de késő volt és gondoltam éhes leszel, szóval: mit szeretnél enni? - Gondosan megszemléltem az előttem lévő étlapot és választottam.
 - Brassóit és egy kis görög salátát.
 - Jó, akkor én gombás raviolit. - választott Sophia is.
 - Mióta eszel te ilyesmit? - érdeklődtem bujkáló mosollyal. - Úgy tudtam az egészségesség nem szerepel a fontossági listádon.
 - Mióta megnéztem az Alkonyatot. - válaszolt teljes komolysággal, majd mindkettőnkből kipukkadt a nevetés.
 - De most komolyan? - kérdeztem.
 - Tényleg megnéztem és gondoltam kipróbálom. - vont vállat.
 - Na jó, de én azért, ha romantikus filmekről van szó maradok a Titanicnál. - vágtam rá.
 - Még mindig az a kedvenc filmed? - lepődött meg, miközben kihozták a kajánkat.
 - Hát persze! Azt hiszed Leonardo DiCapriót felül tudja múlni egy kockafejű vámpír, akit Edwardnak hívnak? - nevettem kedélyesen.
 - Istenem, de gyönyörű film. - mélázott el keresztanyám.
 - Igen. - értettem egyet vele. - Én is szeretnék egyszer olyan szerelmet, mint Jacké és Rosé. - ábrándoztam.
 - Bár ne halt volna meg. - Ismerem Sophiát, akárki szóba hozza előtte a halálukat vagy a szerelmüket, mindig elsírja magát. Megkerültem az asztalt és átöleltem a vállát.
 - Semmi baj, Sophia. - simogattam meg.
 - Tudom. - próbált mosolyogni könnyes szemmel. Visszaültem és enni kezdtem. Illetve csak kezdtem volna, ha nem szólít meg minket valaki.
 - Sophia! - szólítja meg valaki. Egy magas, szőke nő áll mögöttem és egy másik magas karcsú szőke lány, aki valószínűleg a lánya.
 - Áh, Liz! - állt fel Sophia, hogy átölelje a nőt. Aztán felém fordult.
 - Szívem, bemutatom neked a felettesemet és egyben jó barátomat, Elizabeth Forbes-ot és a lányát, aki majd osztálytársad lesz, Caroline-t. A szőke melegen rám mosolygott és kezet nyújtott.
 - Caroline Forbes.
 - Lana Dawson.
 - Soph, már említette, hogy jössz. - jegyezte meg szívélyesen Liz, miközben vele is kezet ráztam. - Nagyon csinos vagy.
 - Köszönöm asszonyom. - mondtam udvariasan.
 - Óh, azt hiszem gyakran fogunk találkozni, és amúgy sem vagyok olyan öreg, hogy asszonyozni kelljen. - nevetett.
 - Rendben Liz. - válaszoltam hálásan.
 - Csatlakoztok hozzánk? - kérdezte meglepően vehemensen Sophia.
 - Szívesen. - azzal letelepedtek hozzánk. A felnőttek egymás mellé kerültek és elmélyülten beszélgetni kezdtek, míg mellém Caroline ült.
 - Na és... miért döntöttél úgy, hogy ide költözöl? - érdeklődött kedvesen.
 - Hát a szüleimet nem igazán érdekeltem, csak a munkájukkal tudtak törődni, én akkor sem érdekeltem volna őket, ha romokba döntöttem volna a fényűző, ám nem valami otthonos házunkat, a minden lében kanál cselédekkel együtt. Meg amúgy sem voltam San Diego-ba való és már egy ideje felvetette Sophia ezt az ötlete, szóval úgy döntöttem kihasználom.
 - Értem. Hát remélem tetszeni fog Mystic Falls. Nem éppen San Diego, Miami, vagy Los Angeles, de nagyon szerethető kis község.
 - Én is remélem. - Caroline szimpatikusnak tűnt. Azt hiszem jó barátok leszünk. :)
 - És mikor jössz suliba? - kérdezte, mindjárt a lényegre térve.
 - Hűha, még egy napja nem vagyok itt, már a sulival nyaggatnak?! - Caroline elnevette magát.
 - Nem szereted? - meglepettnek tűnt.
 - Nem igazán. - ráztam a fejem.
 - Na, csak figyelj! - csapott az asztalra játékosan. - Fogadjunk, hogy majd én megszerettetem veled! Tudsz tornázni?
 - Nem analfabéta vagyok drágám! - forgattam a szemem. - Persze.
 - Mármint úgy, mint egy pom-pom lány? - kérdezte még mindig kételkedve.
 - Hát nem vagyok légtornász, de tavalyig jártam ritmikus sportgimnasztikára és harcművészetre, szóval ezt vehetjük annak.
 - Klassz! - derült fel. - Hétfőn küldöm az egyenruhádat. Beveszlek a csapatba. - kiáltotta.
 - Csak így, válogatás nélkül? - hitetlenkedtem megütközve.
 - Na jó, holnap gyere át hozzánk és megmutatod mit tudsz. - kacsintott rám.
 - Már most az agyamra mész. - tréfálkoztam.
Forbesék addig őriztek minket ameddig meg nem kajáltunk, aztán mindenki ment a maga útjára, én Sophiával haza. Kíváncsi voltam a házára. Gondoltam, hogy nem lesz olyan nagy és fényes, tele nyalizó csicskásokkal, mint hajdan az én lakhelyem, de nem is egy útszéli kis putrira számítottam.
 Pont olyan édes kis családi fészeknek nézett ki, mint amilyennek Sophia leírta. A falak halványzöldre voltak meszelve, a tető rozsdavörös volt, így jól illet a fákhoz, amik körül ölelték a házat.
 Bent tágas kis előszoba fogadott, ami egy nagyobb nappaliba nyúlott mellette konyha. A nappali egy folyosóra nézett, ami, mint kiderült, egy nagyobb fürdőszobát egy vendégszobát és egy kisebbfajta dolgozószobát rejt. Az emeleten volt az én szobám, meg két másik. A velem szemben levő szoba egy kimondott kis szórakozószobának látszott. Keresztanyám, ha kikapcsolódásra vágyott bármihez nyúlt, abban sikeres is volt. Ügyesen festett és játszott szaxofonon, szóval mindkettőt beszerezte magának. Plusz megrakott néhány - inkább rakás - polcot könyvekkel. Regényekkel, novellákkal ás klasszikusokkal.
 Barátságos háznak ígérkezett. Már alig vártam, hogy itt élhessek. 

1. fejezet - A találkozás

Vacogva sétálok a kihalt utcákon. A hideg macskakövön csak a cipőm halk kopogása hallatszik. A Mystic Grillbe tartok, hogy a keresztanyámmal, Sophiával vacsorázzak. Ez az első estém itt, az új lakhelyemen Mystic Falls-ban, ugyanis búcsút vettem San Diego-tól és egyúttal a szüleimtől is akiknek nem igazán kellettem. Apám hideg üzletember és a magánéletében sem viselkedik máshogy, nem csoda, hogy elhidegültek egymástól a lakberendező, hűvös és fontoskodó anyámmal. Mindegyiknek csak a munkája volt, gyereke természetesen nem. Persze anyagiakban nem szenvedtem hiányt, de figyelemben annál inkább, szóval a sarkamra álltam és kijelentettem, hogy a Sophiához költözöm, ha nem hajlandóak többet foglalkozni velem. Nem hatottam meg őket, szóval most itt vagyok.
 Sophiának késő estig bent kellett maradnia a munkahelyén, ugyanis mind rendőrtiszt dolgozik a városnak, és sok volt a papírmunka így csak most, hatra tudott elszabadulni.
 Bár szerintem édes mindegy mennyi az idő, én így is úgy is eltévedtem volna.
 Dühösen caplatok a kihalt utcákon, a Grill után kutatva, amikor hirtelen, egy magas idegenbe botlok.
 - Bocsánat, nem vettem észre! - szabadkozom, miközben megpróbálom visszanyerni az egyensúlyom.
 - Semmi baj drágám! - fordul hozzám érdektelenül a pasas. Nagyon magas, sűrű, rakoncátlan fekete hajú és kék szemű, jégkék. - Mit csinálsz itt, még sosem láttalak Mystic Fallsban, vagy bárhol máshol. - villant rám egy lehengerlően magabiztos és sugárzó mosolyt.
 - Most költöztem ide, a nevem Lana Dawson. - mutatkozok be.
 - Damon Salvatore. - nyújt kezet. Elfogadom.
 - És amúgy a Mystic Grill-t keresem. - válaszolom.
 - Akkor nagyon rossz helyem jársz az a város másik végén van. - tájékoztat, miközben tovább sétálunk a rossz irányba.
 - Hát az szívás, már fél órája bolyongok. - fújom ki a bent tartott levegőt. - És amúgy te mit csinálsz? - érdeklődök.
 - Sétálok. - válaszolja kurtán.
 - Nincs ahhoz egy kicsit hideg? - borzongok meg. Én még szövetkabátban sem érzem valami melegnek az időt.
 - Nem fázom, de valójában csak azért jöttem, mert el kellett szabadulnom az idegesítő öcsém és a lány elől aki ma az ágyát melegíti. - magyarázza fesztelenül az erdőt fixírozva.
 - Ah, szóval nem túl jó a kapcsolatotok? - találgattam egy kavicsot rugdosva, egy kicsit kényelmetlenül.
 - Az öcsémmel? Valamikor jóban voltunk, de annak már sok-sok éve. És nem rég elvesztettünk valaki nagyon fontosat. Aki mindkettőnk számára fontos volt. - mesélte keserűen. Megsajnáltam.
 - Sajnálom. - mondom együtt érzően. Felsóhajt.
 - Ne tedd! - felpillant egy pillanatra az égre, elmosolyodik, majd rám néz. - Az élet túl rövid, hogy elpazaroljuk sajnálkozással és gyászolással. Ő is azt akarná, hogy tovább lépjünk. Gyere elviszlek a Grillbe. - mondja, azzal átkarolja a vállam, majd megszaporázza a lépteit.
 Nem sokára egy fényes koromfekete Ferrari elé érünk.
 - Jó kocsi! - vigyorgok rá, mire ő visszavigyorog.
 - Kösz. Na szállj be! - azzal megpaskolja az anyósülést, én pedig kérdés nélkül beszállok mellé.
 Az autó szerencsére kényelmes, és jó meleg. Már egészen átfagytam. Március elején itt Virginia államban az idő elég fagyos.
 - Elenának hívták! - jelenti ki váratlanul, miközben az utat figyeli. - Szerettem. De ő azt hiszem Stefant szerette. De engem is. - valószínűleg láthatta a kételkedést a szememben, mert mosolyra húzta a száját. - Mondta, hogy szeret, de azt is, hogy ez nem elég ahhoz, hogy elhagyja Stefant. És ezen kívül is voltak.... dolgok, amitől bonyolult volt a kapcsolatunk. - hallgatott egy darabig. - Balesete volt. - szomorúan elfordította a tekintetét.
A vállára tettem a kezem. Megpróbáltam együtt érezni vele.
 Nem érzékelem mennyi idő múlva, de azt hiszem gyorsan odaérünk aranyos, kivilágított kis kávézó elé.
 - Köszi, a fuvart Damon. - mosolygok rá. Nagyon mélyen, és komolyan néz a szemembe.
 - Hm... szerintem felejtsd el amit mondtam neked. Arra amit Stefanról mondtam ne emlékezz! - kemény parancsnak hangzik, nem állhatom meg, hogy elnevessem magam.
 - Nem fogom elfelejteni, de ha akarod tehetek úgy, mintha meg se történt volna. Biztosan találkozunk még. Jó éjt, Damon- búcsúzok el, hogy hátat fordíthassak enyhén meglepett jóképű arcának és Sophia felé vegyem az irányt.